Elkezdődött: nácik pózolnak a Szabadság téri szoborral

A Szabadság térre pénteken, napnyugtakor beszivárgó nácik a birodalmi sassal fényképezkednek, dörgölőznek a nagy-magyarországos pólók a magyar angyalhoz. Észrevesszük őket, de próbálunk – jó magyar szokás szerint – nem tudomást venni róluk, nem tulajdonítani jelentőséget a jelképeiknek, a vasalt bakancsaiknak, a foguk közt szűrt gyűlöletbeszédnek. Hátha megelégszenek a fényképezkedéssel… De kiderül, ez csak az előjáték. Míg mi készülődünk a pénteki program záróakkordjára, a filmvetítésre – mert péntekenként az is van –, ők egyre jobban felszívják magukat.

Pedig azt hittük, lélekben már túl vagyunk a nehezén: az eleven emlékmű „diszkusszív terébe”, mint vajba a kés, úgy hatolnak be nap, mint nap a holokauszttagadó eszmék. Így relativizáltok ti, mondjuk a breiviki szelídséggel körünkbe férkőzőknek, hozzátéve, hogy amit művelnek, az törvénybe ütköző, és bár nem jelentjük fel őket, jobb lenne, ha abbahagynák. Mindig mosolygós tüntetőtársunk, egy idős hölgy szép szóval próbálkozik: szelíden remegő hangon szólítja meg a rezzenéstelen arcú holokauszttagadót, megosztva vele emlékeit, amit kilencévesen, a vészkorszak idején élt át. Rettenetes időutazás: az idősekre, betegekre, gyermekekre specializálódott Kun pátert látjuk, aki így „prédikál”: Krisztus szent nevében lőjetek!  Tudta-e a holokauszttagadó, hogy a Duna-partra kivitt kisfiúkat hármasával kötözték össze, de csak az egyikbe lőttek bele, hogy a lőszerrel takarékoskodjanak? És mi tudjuk-e, riposztozik a holokauszttagadó, hogy ma Magyarországon holokauszt van? Népirtás. Fogy a magyar, családok szakadnak ketté, emberek vándorolnak el szülőhazájukból… Mit jövünk neki a múlttal! Ő a jelenben él.

Nem hisszük el, de igaz: kisvártatva a hajdani tévészékház ostromlóival ülünk együtt a téren, az ő sztorijaik szivárognak be a diszkusszív térbe. Egy vádlón meredő ujj, egy negyvenedrangú, három évre elítélt ostromlóé mutat egy másik „székházasra” – aki  bőszen tagad. De legalább kiderül, nem lőttünk mellé, mikor a rendőröket figyelmeztettük: a tévészékház gyújtogatóival bánnak kesztyűs kézzel, mikor az emlékezőköveink köpdösőit futni hagyják.

És hamarosan a sötétség: a fényképezkedő bakancsosok, akik nőikkel az oldalukon érkeznek, egyre hangosabban morognak maguk elé, majd rázendítenek a „mocskoszsidók-menjetekhaza-héberszívűek” kórusra, melynek refrénje aktuálisan a „palesztíniai gyerekgyilkosok”.

Nem voltak sokan. Mi sem. Az ordítozásra a két posztoló, a kamaszkoron épphogy túli rendőrfiú nem reagált, bénultan néztek ki a fejükből – nem igazán értették, mi van. A „kiképzésük” zajlott éppen – természetesen közpénzen. A következő percekben felpörgő események – egymás arcába ordítozás, egy tüntetőtársunk fényképezőgépének eltulajdonítása, majd széttörése a bakancsosnék által, tumultuózus jelenetek stb. – végre kimozdították bénultságukból a rendíthetetlen ólomkatonákat. Egy perc alatt osztagnyi rendőr érkezett futva.

Két tüntetés közt eszünkbe jut a néhány évvel ezelőtti prágai náciellenes menet – a csehek nem bízták a rendőrségre az „intézkedést”, ott a civil lakosság mutatta meg a náciknak, hogy mihez tartsák magukat. Sokba kerülnek a Szabadság téri rendőrök az országnak? Sokba kerülnek a nácik az országnak! Csehországban és Németországban a társadalom karhatalmi segítség nélkül is megfékezi a náci kisebbséget. Nekünk stadionok kellenek, meg rendőrök, meg Gripenek – a cseheknek, németeknek nyugodt álmok, tiszta lelkiismeret.

(Deák Bárdos Ágnes/Gépnarancs)